(Tass egyik elődtelepülésének említése)

A Tass község mai közigazgatási területére vonatkozó legrégibb írásos följegyzés a Magyar Országos Levéltárban DL11 jelzet alatt őrzött oklevél, mely a veszprémvölgyi apácakolostor birtokait sorolja fel.

Szükséges leszögezni, hogy ebben az oklevélben nem a Tass településnév szerepel, hanem a község mai közigazgatási területén egykor volt egyik ún. „elődtelepülés”, Szántó (Zamtou) (ld. az oklevél latin nyelvű részének 8. sorában: „villa Zamtou uxta Danubii…” részt). Szántó településből lett később Szántószentpéter és Szántószentgyörgy, majd Szentgyörgy, végül a 15 éves háború dúlásai nyomán Szentgyörgypuszta. Ezen a néven található meg a mai napig is a térképeken, Tasstól NY-ÉNY-ra, a Duna felé.

Az oklevél két részből áll. A felső része görög nyelvű, ez az István király által kiadott eredetileg is görög nyelvű oklevél görög nyelvű átirata, az alsó része a latin nyelvű megerősítő szöveg és „fordítás”, kiegészítve az alap oklevél keletkezése óta eltelt változásokkal. Az oklevél nyelvében és szerkezetében is eltér a latin nyelvű oklevelektől. Semmiféle rokonságot nem mutat a császári oklevelekkel – Bizáncban és a balkáni görög magánoklevelekben találjuk meg a veszprémvölgyi oklevél rokonságát. Heribert C Magyarországra érkezése előtt írhatták (1002), de az alapítólevél keletkezési kora vitatott: Géza vagy István nevéhez, esetleg Szent Imre bizánci házasságához is kötik.

Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy a Könyves Kálmán király által kiadott, 1109-ben kelt oklevél a Magyar Országos Levéltár legrégibb eredetiben fönnmaradt oklevele és egyben jogi írásbeliségünk legrégibb emléke. Felbecsülhetetlen jelentőségét mégis inkább az adja, hogy a pergamen megőrizte számunkra a Szent István király neve alatt fennmaradt egyetlen kétségtelen hitelű oklevélszöveget. Az István neve alatt fennmaradt tíz oklevél közül ugyanis a történeti kritika ebben az egyben nem talált betoldásra vagy hamisításra utaló nyomot. Az oklevél furcsaságai, hiányosságai, fogalmazásbeli sajátosságai abból erednek, hogy a szöveg a szerveződő Magyar Királyság hivatali írásbeliségének első darabjai közül való. Méltán sorolható a többi államalapítást jelképező emlékünk mellé. Ahogy a Szent Korona görög és latin felirataival, vagy az Intelmekben említett görög és latin kétnyelvűség dicsérete, úgy ez a görög és latin nyelven írt kétnyelvű hártya is arra figyelmezteti a kései utódokat, hogy ne felejtsék el: országuk Európa keleti és nyugati része között helyezkedik el, mintegy összekötő kapocsként.

Az álló téglalap alakú pergamen felső részére lemásolták Szent István oklevelének eredeti görög nyelvű szövegét, a hártya alsó részére pedig azt a latin nyelvű oklevelet írták, amely elmondja az 1109. évi átírás és megújítás okát. Eszerint Szent István eredeti oklevelét egy peres ügyben használták fel. Az oklevél össze volt tekercselve és a tekercset pecsét zárta le. Mivel a pecsét feltörésével az eredeti oklevél hitelét vesztette, meg kellett újítani. A latin rész egyúttal újra összefoglalta és az eredeti oklevél kiadása óta eltelt idő alatt bekövetkezett változásokhoz igazította a királyi rendelkezést. Ez a betoldásokat tartalmazó, úgynevezett interpolált oklevél is átvészelte az azóta eltelt zivataros századokat, így az alapítólevél két példányban — egy hiteles és egy hamis változatban — is ránk maradt.

Az okleveleket a veszprémvölgyi monostorban őrizték a törökök bejöveteléig. Feltehetően Fehérvár 1543. évi eleste után menekültek el az apácák értékeikkel Körmendre. 1627-ben, a rend megszűnése után a győri jezsuiták kapták meg királyi adományként az apácák birtokait és azokkal együtt a birtokokra vonatkozó okleveleket is. Amikor 1773-ban feloszlatták a jezsuita rendet, mindkét példány a Magyar Kamara levéltárába, majd pedig a kamarai levéltárral együtt az újjáalakuló Országos Levéltárba került.

A két oklevél sok fejtörést okozott a kutatóknak, akik a vizsgálatok során számos nehezen megválaszolható kérdéssel szembesültek. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy a két oklevéllel csak egy pecsét maradt ránk. Kálmán király ma már különálló pecsétje eredetileg feltehetően a hiteles példány hátlapjára volt befüggesztve. Amikor azonban a 18–19. század fordulóján a tudósok felfigyeltek az oklevélre, a pecsét már nem a ma hitelesnek tekintett, hanem a másik – hamis – példányon volt. Minden valószínűség szerint még a 13. században tették át a pecsétet a frissen készült, akkor korszerűbbnek tekintett példányra. Ez pedig megtévesztette a kutatókat, akik – mivel a két oklevél szövege első ránézésre azonosnak tűnik – a pecsétes példányt tekintették hitelesnek.

1895-ben az Országos Levéltár átadta a Nemzeti Múzeum levéltárának az alapítólevél pecsételetlen, másolatként számon tartott példányát, és megtartotta magának az akkor értékesebbnek vélt és hitelesnek minősített pecsétes példányt. Néhány évvel az oklevél átadása után Czebe Gyula a görög szöveg, majd pedig Hómán Bálint a latin szöveg mesteri kritikájával bebizonyította, hogy a Nemzeti Múzeumba került pecsételetlen példány a hiteles, az pedig, ami a levéltárban maradt, az apácáknak a veszprémi püspökkel folytatott perében született hamisítvány. Az 1934. évi VIII. törvénycikk egyesítette a Nemzeti Múzeum levéltárát az Országos Levéltárral, és így ismét egy őrzőhelyre került az alapítólevél két példánya.

Forrás: http://mnl.gov.hu