Tasson a nagylányt, mint az ország sok falujában, eladó lánynak mondják. A nővásárlásnak emlékét őrzi ez a szó, mikor még a lányapja kártérítést kapott, mert lányát elvitték, tehát az ő nemzetsége megfogyatkozott. Az eljegyzés, az esküvő tréfás alkudozásai, huzavonái, bár értelmüket veszítve, mégis az ősi nőrablás, nővásárlás mozzanatait őrzik.

A tassiak házasságát még ma is az endogámia jellemzi, azaz általában csak falubeliek házasodnak össze, a vidékiekkel való házasságkötés ritkább. Régebben a házasságkötés előkészítése jobbadán a szülők dolga volt, amelybe természetesen a fiatalok is beleszóltak, legalább egy gyenge észrevétellel, de a végső szó mégis az apáé volt. Ma egészen más a helyzet. A fiatalok választanak és a szülők javasolnak.

A mulatságok régebben nem a puszta szórakozást szolgálták, hanem annak célja az ismerkedés, majd a házasság előkészítése volt. Maa bál elsősorban szórakozás.

Még az 1900–as években Tasson az volt a szokás, hogy a legény násznagyot választott magának, rendesen a keresztapját, s azzaljelent meg a lányos háznál. Ott a legény nem sokat beszélt, inkább a násznagy és a lány apja. Megkínálták őket étellel–itallal, s ha azételek között utoljára nem szerepelt a fánk, a násznagy elmondta jövetelük célját, s ez esetben megtörtént a leánykérés. Ha az étkezés befejezőjeként fánkot hoztak, a násznagy semmit sem szólt. Ettek belőle illedelmesen, utána ittak rá ugyancsak illedelemből, aztánfelkerekedtek, szépen elbúcsúztak és az életben többet soha nem találkoztak, legalábbis ilyen helyzetben. Ez volt a „kitoló fánk”.Ezzel adták tudtára a legénynek, hogy ne fáradjon, a lányt nem kapja meg. Az udvariasságnak, a lovagiasságnak pompás példája. Sem a legény nem került abba a kellemetlen helyzetbe, hogy kikosarazzák (ez is hasonló jelentésű szó), sem a lánynak nem kellettmakogni, hogy neki nem kell a legény, mind a ketten megszabadultak egy kínos jelenettől.

Ma már ez sincs meg, mert a fiatalok előre megbeszélnek mindent és a leánykérés merő formaság, s inkább a szülők iránti tiszteletkifejezője.

Egy évtizede sincs, még szokásban volt a háztűznézés. Ősi kifejezés, amikor a gyufa, de még a kovatapló fogalma is ismeretlen volt, sa háznál levő tűzre úgy kellett vigyázni az embernek, mint a két szemére, nehogy az kialudjék. A háztűznézés új fogalommá vált, s alány szülei elmente k a legény szüleihez, meggyőződni, hogy a lányukat milyen helyre viszik.

A háztűznézés evéssel–ivással járó ünnepségféle volt, a megegyezés utáni áldomás. Ezt követte az eljegyzés, kézfogó, vagy ősi tassinéven „melléülés”. A szó teljes és valódi értelmébe n kell ezt venni, mert ez alkalommal történ meg először, hogy a jövendő házasokegymás mellé ültek. Ilyenkor történt a jegyváltás. A régebbi időben a vőlegény jegypénzt, majd jegygyűrűt adott a menyasszonynak,aki jegykendőt adott a vőlegénynek, később és a legújabb korig mindkét fél jegygyűrűt ad egymásnak. Ezt az aktust így mondták, ésma is így mondják Tasson, hogy „jegyet váltottak.”

A hosszú jegyesség nem volt divatos. Jegyváltás után három hétre rendesen megtörtént az esküvő. Ez alatt a három hét alatt kérték fela jegyesek a koszorús legényeket és a koszorús lányokat (a múlt század végén még nyoszolyólegény, nyoszolyólány volt azelnevezésük), akik rendesen a baráti körből lettek kiválasztva. Ezek kísérték el őket esküvőjük napján a templomba.

A lakodalomba rendesen a vőfély hívogatott, a ki rendszerint a vőlegény barátai közül került ki, de sok esetben volt olyan vőfélykedőférfi, aki talpraesett, jó szótehetségével, népszerűségével érdemes lett arra, hogy a lakodalom szertartásmestere legyen. Ünnepiruhában, pántlikás kalapban, bal mellén ugyancsak csokros pántlikával, görbebottal, melyen szintén pántlika volt a dísz, sorra járta ajegyespár által összeírt meghívandókat, és hosszú rigmusban megtisztelte őket a lakodalomban való megjelenésre. A házasodásnak, alakodalomnak minden mozzanatát rigmusokkal kísérte. Ő volt a szószólója a vőlegénynek, menyasszonynak, örömszülőknek.

A vőlegény és a násznépe az ő vezetésével rendesen délután ment el a menyasszonyos házhoz, hogy az esküvőre vezesse amenyasszonyt. Itt történt a menyasszony kikérése, búcsúztatása a szülői háztól. A kikérést a vőlegény násznagya, a búcsúztatót avőfély végezte. A kiadás után megindult a menet az anyakönyvi hivatalba. Elöl a vőfély, utána a menyasszony, akit vagy férfitestvére,vagy a hátulsó koszorúslegény vezetett, míg a vőlegény a leghátulsó koszorús lánnyal ment utolsó párként, s közte és a menyasszonyközt vonultak a koszorúslányok és legények, a vőlegény mögött a két násznagy, majd a lakodalmas sereg.

A vőfély egy üveg bort vitt a kezében, rajta a hagyományos kulcsos kalács. Ez az eskető anyakönyvvezetőé volt. Innen tovább vonulta menet a templomba, ahol a menyasszonyt átadta a vezető koszorúslegény a vőlegénynek. Az eskető lelkész ugyancsak egy üvegbort kapott kulcsos kaláccsal, de ezt kapták sok esetben a községi kézbesítők, harangozó, és borosüveg lógott a kezében a legtöbb férfinak.

A templomi esküvőig a násznép csendben volt, zene nem szólt, de amikor a templomajtóban megjelent az új pár, a zenekar isrázendített a nótára és a vőlegényes házhoz már víg zeneszóval mentek. A zenekar rendesen cigányzenészekből állt, a tassiak afúvószenét nem szerették.

Divatos volt az új pár előtt elkötni az utat. Ez leginkább úgy történt, hogy a vőlegényes ház felé vezető út több részén előre megfontszalmakötelet derékmagasságban az utca egyik oldalától a másik oldaláig a kerítések felhasználásával kikötöttek a legények. Ezt akötelet aztán vagy átlépte a menet, ami a nőknél a szoknya miatt lehetetlen volt, vagy átbújtak alatta, ami megint csak nemigensikerült, tehát a vőfélynek kellett azt elszakítani, amihez viszont le kellett húzni a fehér kesztyűjét. Nem volt ez bosszantás, inkább kedélyes tréfálkozás. Sok helyen a huncutabb legények drótot is belecsavartak a szalmakötélbe, s volt nevetés, mikor a vőfély abotjával belecsapott a szalmakötélbe, hogy az elszakadjon, s a szakadás helyett kettétört a bot.

Így értek a vőlegényes házhoz, ahol a vőfély mondott beköszöntőt a menyasszony nevében, de volt rá eset, hogy a menyasszony magamondott üdvözlő szavakat, ami még nagyobb tetszést aratott.

A vőlegény ruhája általában fekete volt és ma is az. A múltban csizma, feszes magyar nadrág, magyaros szabású kabát, hozzá illő kalap, ma leginkább pantalló, s olyan öltözet, mint az országban mindenütt. A menyasszony ruhája fehér volt és fehér ma is. Fátyol,mirtuszkoszorú ma is megvan. A koszorúsleányok ruhája általában rózsaszínű, a legények ruhája olyan, mint a vőlegényé.

A vőlegényes házhoz való megérkezés után táncoltak, dalolgattak, esetleg pár falatot ettek, s ez így tartott vacsoráig. A vacsoránál azúj pár a násznagyokkal és a koszorúspárokkal egy asztalnál foglalt helyet, majd a vőfély vidám rigmusokkal felköszöntötte a vacsorát.Régebben voltak ízetlen, sőt vaskos tréfák is, de már a század elején kiszorultak.

Vacsora után megkezdődött a tánc, rendesen éjfélig, akkor a menyasszonynak levették a koszorút a fejéről és bekötöttékmenyecskésre. Sok helyen volt menyasszonytánc. A menyasszony násznagya kiugrott az asztal mellől, bedobott egy már előrekikészített kalapba nagyobb pénzösszeget és a menyasszonyt táncba vitte és kiáltotta: „eladó a menyasszony, eladó az új asszony.”Erre a násznép tagjai, mind a férfiak, mind a nők, fiatalok, öregek egyaránt, akik beletették a kalapba a menyasszony vételárát,elkérték a táncosától, s táncoltak vele tovább. Mikor már nem volt, aki táncoltassa a menyasszonyt, utoljára elkérte a vőlegény, s őtáncolt vele még egy rövidet, majd hosszabb pihenő következett, reggelig.

A lakodalom nagyjából napjainkban is így zajlik le. A múltban sem emlegetnek Tasson többnapos lakodalmat, ma pedig kizárólagegy napra korlátozódott. Éjfél után a koszorúslányok sok helyen babos ruhában folytatják a mulatozást. Így indult el nagyreményekkel a házasélet Tasson.