Tasson különleges népszokások nincsenek, hiszen nem lehet helyi népszokásnak tekinteni olyan megnyilvánulásokat, melyek az ország bármely községében megtalálhatók. Persze van valami sajátos az itt kialakult szokásokban vagy tartalomban, vagykülsőségekben, bizonyos tekintetben eltérnek.

Először is lássuk, halljuk azt a nyelvet, amelyen beszélnek. Tass lakossága eredetileg a Kecskemét vidéki őző nyelvjárásban beszéltősidők óta, éppen úgy, mint a Duna –Tisza között Kiskunlacházától Ordasig, vagy a kiskunok Kecskemét–Kiskunhalas vonaláig.Jóllehet az iskolás gyerekek kivétel nélkül ezen a zamatos, öblös őző nyelven szólnak egymáshoz, a felnőttek egy része röstelli aszerinte parasztos „ő” betűt és igyekszik magát lehetőleg irodalmi nyelven kifejezni, ami azonban az esetek nagy részében nemsikerül.

Ennek az „ő” betűtől való elrugaszkodásnak többféle oka van. Az első Pest közelsége. A községből sokan jártak fel már a múltban,még többen a jelenben munkára. A gyárban, üzemben sok vidékről jönnek össze az emberek, s előfordul, hogy kinevetik az őzőtájszólásban beszélő tassiakat. A tassiak elég érzékenyek, s nem bírják, hogy őket valaki kevesebbnek tartsa, lenézze, ezért inkábbelhagyják a nekik jól illő tájbeszédet és megpróbálnak munkahelyen hallott módon beszé lni, amibe azonban lépten–nyomonbelesülnek és nevetségesebbek lesznek, mintha az édesanyjuktól tanult eredeti nyelven szólnának. Sokan úgy képzelik, hogy az„Ő”–z-s parasztos, közönséges, igyekeznek tehát attól szabadulni. Ezek nem tudják, hogy a tassi beszéd országos viszonylatban isegyik legszebb nyelvjárásunk és kevesen múlott, hogy nem ez lett az irodalmi nyelvünk.

A másik ok: az ország különböző vidékeiről Tassra érkező és itt letelepedő idegenek: közülük ugyan sokan átveszik az ittenitájszólást, de a tassiak is átvesznek valamit az ő nyelvükből és hovatovább kialakul egy vegyes valami, ami sem nem irodalmi, semnem tassi tájbeszéd. Még a második háború előtt egyik rokonom lánya lakodalmát tartotta, amelyre helyi szokás szerint a községértelmiségi dolgozói is hivatalosak voltak. A meghívott lelkész késett egy kicsit, mire az egyik szakácsnő nagy hangon így fogadta:„Jaj édös tiszteletös úr, mért nem tetszett sietni, a tórós csosza teljesen kihölt.” Tassi nyelven ez így hangzott volna: „Jaj édöstiszteletös úr, ménem teccött sijetni, a túrós csusza teljessen kihűt.” Annyira előkelően és szerinte finoman akarta magát kifejezni a jólélek, hogy nevetség tárgya lett, s a jó modorra kevesebbet adó kamaszok és bakfisok a „kihölt tórós csoszán” vihogtak reggelig.

A székelyek, a csángók, a palócok, a dunántúliak, a göcsejiek stb. nem szégyenlik tájbeszédüket, az „i”–zést, az „é”–zést, a zárt á–t, ahosszú a–t, a nyílt e–t, s folytathatnám tovább a kettőzött magánhangzókig, az eő, au hangokig – igaz a legnagyobb részük életevégéig kénytelen más tájbeszédben szólni – hát miért kell nekünk tassiaknak szégyelleni csengő, idegen fülnek is szép öblös

„öző” tájbeszédünket.

Kár a tassiaknak kifordítani zamatos, szép nyelvüket, mert az csak nyelvi helytelenségre és magyartalanságra vezet. Használják úgy,hogy anyáiktól, öreganyáiktól tanulták, mert az úgy eredeti, úgy igazi.

S ha már benne vagyunk a nyelvvitában, engedjék meg felhívni a figyelmet egy idegenből idekerült és lassan terjedő kimondottanhelytelen, sőt egyenesen ízléstelen hibára. A régi tassiak kitűnő érzékkel tudták megkülönböztetni a jelentő módot a felszólító módtólanélkül, hogy tudták volna, mi az egyik és mi a másik. Ma lépten–nyomon tapasztalni ennek a két módnak helytelen használatát, melyaz embernek a jóízlését és a fülét sérti. Ilyen kifejezések: bánja helyett báncsa, tudhatja helyett tudhassa stb. Szörnyű hallani a tartja ésa tartsa összekeverését, mely észrevehetően még a szó kimondójának is bántja a fülét, de már nincs tisztában vele, hogy me lyik is ahelyes. Kétségbeesetten figyeltem fel egyik tassi legénykére, aki rákiáltott egy tehenet kötélenvezető gazdára,: Engesse el azt atehenet.” Kész betegség még hallani is, mikor ott van az igazi, a helyes a hamisítatlan szép tassi kifejezés: „engeggye ê”. Szokjunk leróla, míg rá nem szokunk teljesen.

A lakosság többé–kevésbé az öregektől látottakat, az ünnepek, családi és közünnepélyek kialakult formáit tette magáévá, hozzátéveehhez az esetleg máshol látottakat, tapasztaltakat, melyek megítélése szerint szépnek, ötletesnek mondhatók.

Valamikor egy–egy falu népszokása észrevehető volt a köszönésben, öltözködésben, de mulatságban és beszédmodorban is. A tassiembert meg lehetett különböztetni miden időben akár a szalkszentmártoni, akár a dömsödi, vagy kiskunsági lakosoktól, mert más volta köszönése, meghajlása, kalaplevétele, társalgási modora stb., pedig ez a nép nem sokat adott a külső ceremóniákra, s mindignevetségesnek tartotta a „karót nyelt embert” (aki gőgösen, magát kifeszítve járt), s valósággal szemébe gúnyolta ki a tudálékos, üresfejű, nagyokat mondó „okosdani”–kat.

Jóllehet, hogy a lakosság életét a keresztény hit tanításán átszűrt, de a pogánykorig visszanyúló szokások iratlan törvényei irányítják, atassiak mégsem mondhatók babonásnak. Rengeteg babonát ismernek, de azokban nem hisznek és adataink vannak arról, hogy már aXIX., sőt a XVIII. Században sem hittek. Ennek magyarázata a reformációban gyökerezik, melynek prédikátorai elsősorban a babonáknak, mint a sötétségnek, az elmaradottságnak legfőbb forrásait, minden rendelkezésünkre álló eszközzel közömbösítették, s anép lelkéből örök időkre kiűzték. Meséikben, régi időből visszamaradt történeteikben szerepeltek a kísértetek, a lidércek.Hátborzongatóan tudták előadni a bujkálós holdvilág, vagy koromsötét éjszakákon lejátszódó, temetői kísértetekkel körítetthistóriáikat, melyekben azonban sem az előadók, sem a hallgatók nem hittek, inkább csak szórakozásképpen mondták el egymásnakés a mese végén jóízűt nevettek.

Ezek a mesék ma már nem hallhatók, mert nincs mesélő és nincs mesehallgató. Mindannyian – még a tanyások is – rádiót hallgatnakés televíziót néznek, senki nem kíváncsi már a vihart támasztó garabonciás diákra, vagy a seprűn repülő boszorkányra. A rontásról,szemmel való verésről sokat meséltek az öregek még az én gyermekkoromban is, de abban senki nem hitt. Egy XVIII. Századi boszorkányper fennmaradt protokollumában az egyik boszorkánysággal vádolt így vallott:

„Megfenyegettem Mártont és mondtam nekije, No Márton, ha egy kis gazt veszek a kezembe a házadtul, úgy megcselekedhetem vele,hogy mindenestül ki kell veszned a világbul.” El lehet képzelni, hogy milyen kínzásoknak vetették alá a szerencsétlen gyanúsítottat,mire ilyen vallomást ki tudtak belőle csikarni.

A tassiak az ilyen történeteken csak mosolyogni tudtak és csodálkozni, hogy voltak valaha emberek, akik ilyen ostobaságban szentmeggyőződéssel hittek. Sajnálkoztak a szerencsétlen boszorkányoknak kikiáltottak sorsán, de hinni nem tudtak benne soha.

A XVIII. Század végén és a XIX. század elején a községben római katolikus vallásúak is laktak már, akik az ország különbözővidékeiről, főként a Dunántúlról költöztek Tassra, mint zsellérjobbágyok. Ők hozták be a különféle veszedelmek idején a különfélenevű szentekhez való

fohászkodás szokását, így a pásztorok Szent Dömötörhöz, a szőlősgazdák Szent Orbánhoz, az asszonyok Szent Annához fordultaksegítségért. Mikor pedig tűz, vagy járvány dúlt, Szent Flórián, illetve Szent Rókus megsegítéséért könyörögtek. Úgy látszik akönyörgés eredménytelen maradt, nagyobb valószínűség pedig az, hogy a katolikus lakosok látták, hogy a protestánsok a szentek különösebb segítsége nélkül is elég jól elvannak, a múlt század végén már alig volt valami eltérés a törzslakosság és az újabb lakossággondolatvilága között, míg a XX. Század első negyedében a babonáról, hitről való elképzelésük teljesen egybeolvadt.

A babonáról egyébként meg kell jegyezni, hogy azok nem a keresztény hitből, tehát sem a protestáns, sem a katolikus hitből nemszármaztak, hanem azoknak gyökere visszanyúlik a pogánykorba. A kereszténység felvételével pogány hagyományaink általában nemtűntek el, hanem átalakulva, ősi pogány szokásoknak a keresztény hit elveivel történt összeegyeztetése után továbbra is megmaradtak.Ilyen hagyományok, szokások fentmaradtak a születés, házasságkötés és halálesetek körüli cselekményekben.