Tasson a gyermek a legújabb időkig áldás volt, isten áldása. A gyermektelenség csapásnak, sőt még a múlt században is istenbüntetésének számított. Sajnos a nagy felvilágosodottság nemcsak az általános jólét, kultúra, előrehaladás ügyét mozdította elő, hanem hatalmas ütemben segítette a községirtó és nemzetgyilkos „egyke” rohamos terjedését is.

A múlt században még ismeretlen fogalom volt a születések korlátozása. A tizedik gyermek is olyan áldásnak számított, mint az első.A korlátozás a vagyonosodás megindulásával vette kezdetét, elsősorban a módosabb családoknál. A korlátozás – szomorúan meg kellállapítanunk – egészen az öngyilkosságig fokozódott, s ma odáig jutottunk, hogy régi, népes tősgyökeres tassi családok haltak már kiés vannak kihalóban.

A kapitalista társadalmi világrendben, ha nem is elfogadható, de mégis enyhítő körülmény az olyan kifogás, mint amilyent sok tassigazdától hallottam erre vonatkozólag: „Az apám gazdaember volt, az öregapám szintén. Én magam is az vagyok, független,szabadparaszt. Azt akarom, hogy a fiam is az legyen. Én nem nevelek a gróf Nemesnek bérest.”

Nem elfogadható okoskodás, de mentségnek megfelel. Mi van ma? Ma nem kell félni, hogy a gyerek béres lesz, vagy nem leszkenyere, mert nem kap munkát. Ma munkáshiánnyal küzd az ország csaknem minden vállalata és mégis mit látunk Tasson? Egycsaládban egy gyerek, vagy egy se, maximális szám a kettő. Ma már nem lehet földről, birtokról, holdakról beszélni, tehát mi amagyarázata ennek a falu– és egyben nemzetgyilkos nyavalyának?

Sokan egészségi állapotról, gyengeségről, lakáshiányról stb. szónokolnak, de kivétel nélkül mindenki elhallgatja a valóságot, amelylegalább 100 közül 90 esetben a kényelemszeretetből ered. Ráérünk – halljuk a fiatalok szájából – előbb televízió kell, azután újbútorok, majd gépkocsi és így tovább. határozottan kényelmesebb egy gyermekkel foglalkozni, vagy foglalkoztatni a nagyszülőket,mint 5–6 vásott gyerekkel enni a mérget.

Pedig az élet, a gyermek. Enélkül üres, léha, értéktelen, tartalmatlan egész életünk. Nézzünk körül nyitott szemmel és meglátjuk, hogyez a megdönthetetlen igazság. A múltban sok volt a gyermekhalott, ma alig van. De a múlt sok gyermekhalottja mellett ott volt a sokéletben maradt is.

6–8 gyermekből 2–3 gyermeket elvitt a torokgyík, 1–2 a hasihagymáznak, himlőnek esett áldozatul, de még mindig maradt 3–5gyermek, akikre számíthatott a falu és építhetett az ország, a nemzet. Az alig 2 gyermekből nem áldozhatunk egyet sem a járványnak,mert akkor alig marad egy, a legtöbbször egy se. Gondolkozzunk, amíg nem késő. Ennek a könyvnek nem rendeltetése a születésekérdekében propagandázni, de kötelessége rámutatni a veszedelmes nyavalyára, mely sokkal szörnyűbb a XVIII. századbeli„mirigykórság” vagy a XIX. századbeli nagy kolerajárvány. Egy gyerek nem gyerek, két gyerek csak egy gyerek, sűrűn hallottamvalamikor a tassiak szájából. Erre is jó lesz felfigyelni, nehogy egy véletlen baleset, vagy egyéb szerencsétlenség egész életünkremegfosszon életünk igaz örömétől, egyetlen igaz értelmétől, gyermekünktől.

A gyermek tisztesség. Ha a gyermekáldás elmarad, vajon ki ül bele örökségünkbe. Most nem anyagi javakra gondolok, hanem testi éslelki adottságokra, melyeket feltétlenül a szülő ad gyermekének a természet örök rendje szerint. Tassiaktól hallottam gyermektelen férfi temetése alkalmából: „No ez is a kutyára hagyta a nevét.” Nem valami nagy tisztelet így emlékezni meg valakiről, aki talán egyéleten keresztül remegett a gyermekért. Nem mindegy, hogy ki következik utánam, a gyermekem–e, a véremből való vér, vagy valamiidegen.

Ha megnézzük a születési statisztikát, azt tapasztaljuk, hogy az első statisztikai összeírás 1869 óta 1900–ig szaporodott a községlakossága, azóta egy helyben topog. A múlt századi szaporodás természetes szaporodásból, tehát a születésekből adódik, míg azimmár 60 év óta tartó létszám a beköltöző lakosságból ered.

_{A község lélekszáma:}

Ha pedig megvizsgáljuk jobban a születési statisztikát, akkor azt látjuk, hogy az 1900 –1910 években évenként átlag 110 gyermekszületett, melyből az őslakosságra (értem a 1848–as szabadságharc idején már tassi lakosokat) 70 gyermek jutott. Az 1950–1960években évenként átlag

42 gyermek született, s ebből az őslakosságra mindössze 9 gyermek jutott. Gondolkozzunk, míg nem késő, nehogy azoknak azormánsági községeknek a sorsára jussunk, ahova az ország különböző vidékeiről kellett a sokgyermekes családokat telepíteni, mert azőslakosság kihalt.

Nézzük meg most, hogy milyen szokások vannak Tasson a születés körül, mik azok a jelenségek, melyek észlelhetők ebben aközségben. A babona ezen a téren sem hódít. Az áldott állapotban lévő asszonyt óvják attól, hogy valamit megcsodáljon, mert az agyermek sorsára, külsejére hatással lehet. Ezt azonban inkább csak mondják, mint hiszik. Hallottam ilyen elbeszélést. Az anya fátvágott, s a balta véletlenül a homlokához ütődött, a szemöldök felett. A gyermek szeme fölött egész életében ott volt a vágás helye, shogy ne lássák, haját erősen ráfésülte a hegre. Később kiderült, hogy a fiú még suttyó korában összeverekedett egy társával, s azvalami éles tárggyal sebezte meg a homlokán. Tehát nem anyajegy volt.

A másik szokás a várandós anyának lehetőleg minden kívánságát teljesíteni, mert amit ő kíván, azt lényegében a szíve alatt hordottjövendő élet kívánja, s azt nem teljesíteni, a kívánságot megtagadni, főbenjáró bűn. Ismertem Tasson olyan családot a múltban, amelyszegénysorsú volt és nagy volt a gyermekáldás, s az apa egyik magzat kívánságát sem tudta teljesíteni, mert a mindennapi kenyérresem keresett eleget, s a megszületett gyermekek kivétel nélkül olyanok lettek, mint a vasék, vagy ahogy itt mondják, mint az élet.

Ahogy a születés napja közeledik, úgy igyekszik a család a jövevény fogadtatásáról gondoskodni. Még a századfordulón a bölcső voltaz első lakása, ágya, pihenőhelye, s általában mindene az újszülöttnek. Volt olyan hely, ahol ez sem volt, itt kinevezték ahasznavehetetlen teknőt bölcsőnek. Ahol több gyermek volt már és sűrűbben érkezett az áldás, ott az előbb született elfoglalta az ágyvégén a helyet (láb), míg az újabb vendég a bölcsőt vette igénybe. Már húszas években nemigen volt bölcső. Megkezdődött a kocsikuralma, mely eleinte fonottkosár–szerű volt, elég nagy kerekekkel, s később jött divatba a süllyesztett gyermekkocsi. Ma már asportkocsi sem újdonság.

Születés előtt szemelték ki a szülők a keresztszülőket, akik rendesen vagy az apa, vagy az anya házasélet előtti barátságából kerültekki, vagy pedig a legközelebbi rokonságból, testvérekből. Születés után, a gyermekágy tartama alatt a rokonok, barátok, jó szomszédokhordanak válogatott ünnepi eledelt a gyermekágyas asszonynak, amely mennyiségből úgyszólván az egész háznépnek jut. Ősi, széphagyomány ez. A beteg asszony nem tud gondoskodni a családról, tehát a közösségnek kell őt segíteni, hogy hiányt ne szenvedjen, sőthogy a jó táplálás következtében mielőbb új erőre kapjon.

Amikor a keresztelés ideje elkövetkezik, a felkért keresztszülő a bábaasszony kíséretében elviszi a kisgyermeket a templomba,lehetőleg az istentisztelet befejezése után, s ott a templomban a lelkész az előírt szertartások elvégzése után a bemondott névremegkereszteli. A múlt száza dban a keresztnevek sok esetben ótestamentumi nevek voltak, az első háború előtt egyre többen kezdtek gyermekeiknek ősi, pogánykori magyar neveket adni, s ez a szokás ma is fennáll.

Megfigyeltem, hogy egy időben a református templomban a keresztelés után a bába a keresztelés alkalmával a gyermek fejéről az aláhelyezett fémtálcára lecsurgott vizet az úrasztala lábához öntötte. Nem tudtam meg soha ennek a jelentőségét és eredetét. Szokáskeresztelés után a harangozónak, illetve a sekrestyésnek borravalót adni. Jelentősége nincs.

A keresztelés után lakomát szoktak tartani. Mindig a szülők elképzelésétől, anyagi helyzetétől függ, hogy milyen méretű legyen az. Aszülőkön kívül természetesen ott vannak a keresztszülők és a

szülésznő, de sok esetben ott van a rokonság, jóbarátok, szomszédok és sokszor előfordul, hogy még másnap hajnalban is isznak azújszülött egészségére, boldogságára.

1964–ben már volt névadó ünnepség is, azaz a gyermeket a szülők nem keresztelték meg, hanem a tanácsházán tartott ünnepségkeretében kapta meg a nevét. Tasson nem hitték el a múltban sem, hogy a kereszteletlenül meghalt gyermek elkárhozzék, azért mégisigyekeztek a keresztelésnek mielőbbi megtartásával. Nemcsak az újabb korban, de a XVIII. században is így volt ez, amit igazol azanyakönyvi bejegyzés. 1743. február 8–án született Lázár György fiacskája János, keresztszülő a bába, szükségből. Tehát igyekeznikellett a kereszteléssel, s az apának nem volt ideje a bizonyára előre felkért keresztszülőket értesíteni.

Egy másik későbbi bejegyzés: 1784. augusztus 11. Gubatsi Jánosnak ezen a napon úm. 11., ma Auguszti született egy fiatskája, de akia bába által kereszteltetett meg. Felesége Pásztohai Mária. (Pásztohai református prédikátornak a testvére.) Itt meg már annyira sürgősvolt a keresztelés, hogy nem is a prédikátor, hanem a bába keresztelt, nehogy pogánymódra kerüljön a másvilágra. Ismétlem,jelentősége sem a múltban, sem a jelenben a nép számára nem volt, de az egyház feltétlen szükségét tartotta a keresztelésmegtartásának.

A gyermekágyat kifeküdt anya, fölkelése után először templomba ment, sok esetben a keresztanyával és a család többi tagjával.

A gyermek későbbi természetére már a bölcsőben, illetve a gyermekkocsiban következtetnek. Ha összeszorítja a markát, fukar lesz, haálmos, akkor rövid életű, mert elalussza az életét stb. Ha valaki igen erősen néz a gyermekre, rászólnak, nehogy megverje szemmel,vagy nehogy megcsodálja. Ezek inkább az öregektől eredő szokások, melyekben nem hisznek, de amelyekben az öregek sem hittek,inkább csak mondják, mert így szokás. Az ilyen szokások továbbélése, inkább hagyománytiszteletből maradt fenn.

A felnőttek általában szívesen játszadoznak a kis karonülő gyermekkel. Csiklandozzák, hintáztatják, nevettetik, s közben babusgatószavakat mondanak neki. Amikor a gyermek beszélni kezd, tanítgatják, elsősorban az anya, sok helyen az apa, sőt az öregszülők is. Ezígy helyes és így kívánatos, mert feltehető, hogy a szülők és öregszülők csak jót akarhatnak a gyermekkel, tehát szépre, jóra, okos éshasznos dolgokra oktatják. Elég rossz képet vet arra a családra, ahol nem így van.

Igen helytelen, ostoba és elítélni való az a több helyen tapasztalható szokás, hogy a gyermeket, leginkább arra illetéktelen – nemcsakkamaszok, de – élemedettebb felnőttek trágár szavakra, káromkodásokra tanítják, disznóságokat, mocskos kifejezéseket mondatnakvele, s ezen cinikusan még röhögni is tudnak. Fölösleges és rendkívül káros a gyermek lelkivilágát ilyen förtelmes butaságokkalfertőzni, sajnos túl sok alkalma lesz neki lépten–nyomon ezeket megtanulni nagyobb korában, amikor kilépve az utcára, efféléketkénytelen hallani.

Lassan felnő a gyermek, a kislányból nagylány, a fiúból legény lesz. S eljön az ideje, amikor megkezdődik a két nembeli egymásiránti érdeklődése. Tasson a múltban, amikor az ifjúságnak nem volt annyi alkalma a találkozásra, mint ma, leginkább a lakodalmon,bálban történt a fiatalság ismerkedése, amelyből idővel házasság lett. Ha nem sikerült ilyenformán társat találni, következett azajánlás, a „komendálás”. Ma természetesen nem kell sem lakodalom, sem bál, mert az ifjúságnak ezer és ezer alkalma van egymástmegismerni a kultúrházban, a könyvtárban, moziban, rádiózásnál, vagy a televízió nézésénél. Összehozza őket egy–egy kirándulás,társasutazás. Összeismerkednek munkába menet, munkából jövet a vonaton, autóbuszon stb. Az ismeretségből barátság, a barátságból házasság lesz. S már el is jutunk életünk egyik fontos állomására, melynek házasság a neve.