Volt Tasson egy rendkívül népszerű orvos, dr. Petheő Ernő. A lakosság igen szerette, ő pedig szerette a jó tréfákat és azt sem bánta, haa tréfa őt tűzi céltáblára. Még a halálról is tréfásan beszélt. Ha valaki bejelentette neki, hogy meghalt a betege, mindjárt rávágta:

„Hát bizony édes fiam, ritka ember kerüli el a halált.”

Bizony ritka, mégpedig annyira ritka, hogy ilyen halált elkerült emberrel senki sem találkozott. A halál gondolata Tasson a néplelkében – a feljegyzések szerint már a múltban sem – s a

^{jelenben sem okoz különösebb szorongást. A tassi ember ezt annyira természetesnek veszi, mint a}

reggeli napkeltét, vagy az esti napáldozást. Tudja, hogy ezt az utolsó adósságot minden anyaszültnek le kell róni.

A múltban a súlyos beteghez kihívták az orvost. Csakis a súlyos beteghez, mikro az már sok esetben nem is tudott arról, mertkönnyebb betegség esetén nem kellett sem a betegnek, sem a hozzátartozónak. Ennek oka részben az, hogy az orvoslás a múltbannagy pénzkiadást jelentett, részben pedig az, hogy halál ellen nincs orvosság, tehát orvossal, vagy anélkül, úgy is meg kell halni. Apapot azonban leginkább kihívatták. A reformátusok úrvacsoráztak, a katolikusok felvették az utolsó kenetet.

Ma természetesen más a helyzet. Papot ritkábban, orvost sűrűbben hivatnak. Úgy gondolkoznak, hogy az úrvacsora, vagy az utolsókenet nemigen hosszabbítja meg életet, az orvos azonban még sokat segíthet. A halál bekövetkezése esetén orvost hívnak.

Általában szokás a halottas szobában és az egész házban a tükrök beborítása fekete ke ndővel. Az órát megállítják, sok helyen a tüzetis kioltják. A múltban a férfihalottat megberetválták, s minden halottat megfürösztöttek, ma legfeljebb vizes ruhával megtörlik azarcot. Azután felöltöztetik, sok esetben az esküvői ruhájába, vagy legalábbis ünneplő ruhába. A halott rokonai, barátai, szomszédai összegyűltek, s egyházi énekeket énekeltek, beszélgettek a halott viselt dolgairól. Ez volt a virrasztás. A gyászban az egész faluosztozott és igen sokan voltak a temetésen. A sírt a jóbarátok, rokon ok, szomszédok ásták meg. Pénzen fogadott sírásó nem volt ésma sincs. A koporsót még nem is régen a Szent Mihály lován vitték ki, majd később gyászkocsival. Az első gyászkocsit LukácsiGábor ajándékozta a református egyháznak, de az egész község használatára.

A csecsemőhalott koporsóját a hóna alatt vitte ki a temetőbe rendszerint a keresztanya. A koporsók színe csecsemőknél kék, fiataloknál fehér, vagy szürke, középkorúaknál barna, időseknél fekete volt. A temetés egyházi szertartással történt, a sírra vagy fejfát,vagy keresztfát tűznek, melyen rajta van a halott neve, életkora.

Temetés után tort szoktak ülni. Ez utóbbi ősi, pogánykorból visszamaradt szokás. A visszatérő lélek ne lásson szomorkodókat, hanemazt lássa, hogy nem hiányzik senkinek, tehát menjen vissza békével. Ma jelentősége nincs.

Régen nem volt szokásban, s inkább újnak mondhatjuk, hogy halottak estéjén a sírokon gyertyát gyújtanak, de csak inkább a katolikustemetőben. Jelentősége az örök világosság. Az elhaltak sírját a hátramaradottak szépen gondozzák. Különösen mindenszentek napjakörül forgalmas a temető, igyekszik mindenki elhalt kedvesének sírját kitakarítani, széppé tenni, felvirágozni. Több szép és jó szokásmellett ez is dicséretes szokása a tassiaknak.

Kegyeletsértés a legritkább esetben történik, amelyen az egész falu felháborodik. A hatóságok mind a múltban, mind a jelenbenszigorúan büntetik a kegyeletsértőt. A nyomozások megejtése rendszerint kiderítette az esetleges fejfa– vagy keresztbitorlásokat, ezalkalommal az is igazolódott, hogy a temetői bitangolást rendszerint fiatal suhancok követték el, általában boros fejjel vagy fogadások, virtuskodások következtében. Az indító ok nem rosszakarat, hanem legénykedés, a bátorság fitogtatása, hogy lám ő mégéjszaka is be mer menni a temetőbe stb. Kamaszos nagyképűsködés.

A temetési szokások napjainkban is ugyanazok, amik századokkal ezelőtt, csupán némileg alakultak a kor szellemének megfelelően.