„István király bizánci külpolitikai orientációjával függ össze a veszprémvölgyi görög alapítás. Imre kiskorú menyasszonya, a név szerint nem ismert bizánci hercegnő Veszprémbe, Gizella királyné székhelyére került, ahol a gyermek Imre herceg anyja mellett nevelkedett, s itt alapította István a görög kíséret lelki szükségletét is ellátó apácakolostort.

Az alapítólevél megfogalmazásában és nyelvében nem követi a bizánci császárok okleveleit, hanem köznapi nyelven írta azt egy Magyarországra jött görög pap, mindamellett tekercsbe göngyölve kötötték át és pecsételték le a király pecsétjével, mint a császári okleveleket volt szokás. Könyves Kálmán idejében egy pereskedés kapcsán felnyitották a tekercset, s akkor a pecsételés tönkrement, ezért Kálmán a szöveget átíratta görögül, s alatta latinul „megmagyarázta” és megerősítette István rendelkezéseit. István oklevele elveszett, de megmaradt Kálmán 1109-i átirata és ennek egy meghamisított párja, melybe a XIII. század végi birtokállományt szúrták be. A Kálmán által átírt görög oklevélszöveg hitelességében nincs okunk kételkedni, még kevésbé fogadhatjuk el azt az újabban terjedő nézetet, hogy az oklevelet Géza fejedelem adta ki. E feltevés fő érve az, hogy Géza az István nevet kapta a keresztségben, és van forrás, amelyben rexnek, királynak titulálják, felesége, Sarolt pedig görög kereszténynek született. Ha Géza tényleg az István nevet kapta a keresztségben, ebből még nem következik, hogy Géza viselte is az István nevet és élt a král címmel. A hivatalosnak számító udvari történetírás csak Géza (Gyeücsa) nevét jegyezte fel, az udvari papság pedig a magnus senior, „nagyfejedelem” címét őrizte meg, s ez görög oklevélben megász arkhón alakban kellene jelentkezzék. Ezektől eltekintve az uralkodó jelzőiből is kiderül, hogy itt csak egy keresztény rítusok szerint felavatott királyról lehet szó: ezért kezdi levelét „Én, a keresztény István” megjelöléssel, és ezért végzi a mélyen vallásos uralkodók és papok hamartólosz jelzőjével, bűnösnek kiáltva ki magát. Ez pedig a több istennek áldozó Gézával alig egyeztethető, csak Istvánnal.

Ha a fentiekkel szemben lehet is erőtlen érveket felhozni, miszerint a címzés és a jelzők az oklevélíró pap formuláihoz tartoztak, több olyan tényállás van, ami vitathatatlanul István javára dönti el a kérdést.

Nagy bizantinológusunk, Moravcsik Gyula az oklevél új kiadásához írt kommentárjában elegendőnek tartotta a kérdés eldöntéséhez azt a tényt közölni, hogy Könyves Kálmán az oklevél átírásakor kifejezetten megmondja, hogy Szent István okleveléről van szó, mely Szent István pecsétjével van megerősítve. Bármely középkori király esetében felvetődhet, a kérdés: vajon meg tudta-e ítélni, hogy az előtte fekvő oklevelet ki írta, egyedül Könyves Kálmán esetében nem jöhet ilyen érvelés szóba. Könyves Kálmán művelt, írástudó püspök volt, akit II. Orbán pápa levelében a kánonjogban kiválóan jártasnak mond, a Kálmánt személyesen ismerő Gall Névtelen lengyel krónikás pedig azt írja róla, hogy az irodalom tudományában minden más uralkodónál jártasabb. Kálmán tudta, hogy mit ad írásba, s tévedés annál kevésbé jöhet szóba, mert ő ismerte a helyszínt; anyja (mások szerint mostohaanyja) görög hercegnő volt, aki Veszprémben tartotta székét, s Kálmán mint gyermek és mint papnövendék bizonyára személyesen beszélt öreg apácákkal, akik még az alapítót is ismerték és róla tájékoztatták. Ezért van különös jelentősége Kálmán azon megjegyzésének, hogy az oklevelet görögül írták, a monostor létesítőjének nyelvén (iuxta linguam auctoris monasterii scriptum). Ez azt jelenti, hogy az a főrangú személy, aki miatt a monostort létesítették, görög anyanyelvű volt, s így e korban más nem is jöhet számításba, mint Imre herceg görög felesége.

De a görög-magyar politikai kapcsolatok története is kizárja a Géza kori alapítás feltevését. Géza uralkodás a fél évszázados magyar-görög ellentét korára esett, amikor az Árpádok a bolgárokkal tartottak szövetséget. Márpedig a görögellenes orientáció idején görög monostort bizonyosan nem létesítettek, legfeljebb bolgárt, a bolgárok pedig e korban már általában ó-egyházi szláv nyelven írtak.

Végül biztosan 1001 utánra datálja az oklevelet az a körülmény, hogy a monostort az érsek alá rendelték, a magyar érsekséget pedig 1001-ben állították fel.

István görög alapítását az tette lehetővé, hogy a magyar-görög viszony 1008-1009-től megjavult, 1015-1018-ban pedig a szövetség szintjére emelkedett. Az alapítás leginkább 1018 tájára tehető, amikor Istvánnak még több gyermeke élhetett. Egyetlen diplomatikai érv hozható fel 1009 körüli alapításra: az ekkor kiadott veszprémi püspökségi privilégiumban a keleti egyházra jellemző 318 egyházatya átka szerepel, hasonló módon, mint oklevelünkben, s ezt a görög monostor hatásának tudták be. E jelenség azonban más módon magyarázandó; a veszprémi oklevelet olasz írnok fogalmazta, márpedig a dalmát és velencei oklevelekben e korban általános volt a 318 egyházatya átkával való fenyegetés. Egy 1009 körüli alapítás feltevése Imre herceg házasságának idejével sem egyeztethető, amit 1015-nél korábbra nehezen lehetne tenni.

A monostort István gazdagon ellátta birtokokkal. Legnagyobb birtoka, mely a Balaton északkeleti partján terült el, négy falut ölelt fel; központja Kenese szláv nevével árulja el, hogy valaha a fejedelemnő, illetve a királyné birtoka volt, az ott levő Göröghegy helynév pedig a görög apácák birtoklásának emléke. A többi birtok, javarészt királyi udvari birtokból kiszakítva, szórtan feküdt, hogy a monostort különféle vidékek terményeiből és hasznából részesüljön: a Balaton-felvidéken Paloznak és Vöröberény szőlősökkel, a Bakonyban Padrag talán ácsokkal és Gerencsér tálkészítőkkel, a Mecsek déli lábánál Sarlós vasművesekkel. A Csepel-sziget déli vége alatt volt egy másik udvari gazdaság, melynek központja a Rácalmás melletti „Szentháromság” vagy „Sild” szigeten feküdt. Szentháromság nevét az udvarház mellett épült királyi kápolnáról kaphatta. Ehhez tartozott a Duna révje, a bal parti Szombat vásárhely, és Szántó falu 60 családdal. Mindez elég alapot biztosított a monostor fennmaradására és gyarapodására mindaddig, amíg a török harcokban el nem pusztult.”

Forrás: Györffy György: István király és műve, p. 321-323.